MEGOSZTÁS

India a világ legmisztikusabb, legspirituálisabb országa. (Illetve talán legszürreálisabb is – teszi hozzá, aki már látott bollywoodi akciófilmet.) Így tehát egyetlen notórius világutazó sem élhet le egy életet anélkül, hogy el ne látogatna a fényevő jógik és a tikka masala földjére.

Indiának azonban létezik egy kevésbé romantizált oldala is: a túlnépesedés és a totális elmaradottság, melynek szerves része a közigazgatási káosz és a bűnözés. A Csellengők indiai kiadása – már, ha létezne ilyen – akár napi öt órában is mehetne a helyi közszolgálati tévén. Tudniillik az 1,2 milliárd fős országban mintegy 88 ezer gyerek tűnik el évente. És jelentős részük sosem kerül többé. Az Oroszlán című filmben hajszál híján erre a sorsra jut az öt éves Saroo is, aki pár évvel idősebb bátyjával kiruccan szülőfalujából a közeli városba, majd egy robogó vonaton ébred – immár teljesen egyedül. Mivel a hatóságok hónapok elteltével sem tudják azonosítani, ausztrál nevelőszülőkhöz kerül. Ám hiába a konszolidált mintacsalád, huszonévesen mégis súlyos hiányérzet gyötri. Így nyomozni kezd egykori lakhelye után, melyekről csak halvány emlékfoszlányai vannak.

Gareth Davis rendező mintha csak két külön filmből gyúrta volna össze a filmjét, az Oroszlán felépítése pedig felettébb frappánsnak bizonyul. Az első rész már-már dokumentarista módon követi az idegen tömegben bolyongó Saroot, akin az ijesztő közeg ellenére sem uralkodik el a kétségbeesés. Pedig kevés rémisztőbb dolog van az indiai nagyvárosok embercsempészek uralta negyedeinél. Davisnek azonban – ellentétben Danny Boyle-lal a Gettómilliomos esetében – esze ágában nincs extrém sokkterápiában részesíteni a nézőt, ami jelen esetben meglehetősen műfajidegen is volna.

A huszonéves Saroo története már jóval érzelemdúsabb, ugyanakkor a konszolidált közegnek köszönhetően egyben ingerszegényebb is. Felnőttkori vívódásának bemutatása szükségtelenül elnyújtottra és fantáziátlanra sikeredett, és ezúttal Dev Patel játéka sem feledteti a hiányosságokat. De még Nicole Kidmané sem, aki az első pillanattól fogva ízig-vérig hiteles a nagybetűs (nevelő)anya szerepében.

A rendező fegyvertárában azonban van egy eszköz, mely érzelmi töltetével alapjaiban semmisíti meg a kibuggyanni készülő kritikát: ez pedig a végkifejlet, melynek köszönhetően az üresjáratok (na, nem mintha sok lenne belőlük) egytől-egyig bocsánatot nyernek.

ÁTTEKINTÉS
Szerintünk
88 %
MEGOSZTÁS
Előző cikkItt a Galaxy S8 a maga teljes valójában
Következő cikkA Sony Walkman még mindig él
Csak a zene van... Ja meg a film... És a sör!