Szilícium hölgy – A Kör-kritika

MEGOSZTÁS

Ugye mindenki emlékszik a megboldogult Hallmark csatorna ominózus filmdrámáira? Ezek többségének nem volt egyéb funkciója, mint hogy vasárnap délutánonként audiovizuális idegméregként hasson a kajakómában fetrengő lakosságra.

Bárminemű katarzis, izgalom vagy egyéb érzelmi hatás kiváltására azonban olyannyira voltak alkalmasak, mint egy 90-es évekbeli tetőcserépreklám aláfestő zenéje. A Michael Dudikoff Színművészeti Egyetemről szalajtott színészek többsége pedig, ha akarta sem tudta volna elfeledtetni a másnapos forgatókönyvíró alkotói válságát. És voltaképpen hogy is jön ez ide? Hát, úgy, hogy a Dave Eggers-regényből készült film egy az egyben hozza a Hallamark-drámák manírjait. Ami csak azért felettébb kínos, mert az ominózus mozi 100 ezer dollárnál jóval magasabb költségvetésből készült, amiben olyan színészek gázsija is benne foglaltatik, mint Emma Watson vagy Tom Hanks.

Pedig a téma és az alaptörténet üvöltene egy jóval combosabb megvalósításért (még ha nem is mentes az orwelli áthallásoktól), kiváltképp azokban az időkben, amikor az illegális számítógépes adatgyűjtés már-már elterjedtebb sportággá avanzsált, mint a foci. A Kör főszereplője egy fiatal csajszi, Mae, aki a Szilícium-völgy egyik legnagyobb tech-óriáscégénél kapja meg álmai melóját. Eleinte ugyan visszataszítja az a technológia, mely minimálisra zsugorítja a Kör nevezetű közösségi portál privát szféráját, ám idővel egyre inkább a SeeChange nevezetű kamera rabjává válik. A szektás megszállottság pedig előhozza legrosszabb énjét, meredek ötleteivel pedig a velejéig gátlástalan vezetőséget is elbűvöli.

Amilyen fajsúlyosnak hat a történet, James Ponsoldt rendezőnek olyan erőtlen formában sikerült visszaadni. Az első dolog, ami szemet szúr, a tökéletesen súlytalan színészi játék, melynél olykor a Szomszédok tanári szobás jeleneteibe is több élet és hitelesség vegyült. Tom Hanks sosem volt színészkirály, ám egy jó rendező mellett képes volt emlékezetes alakításokra. Itt azonban karizmája a legjobb esetben is egy ostorosmoszatéval vetekszik. A másik kritikus pont, hogy Ponsoldtnak még Horváth Ádámtól is lenne mit tanulnia feszültségteremtés terén, az izgalomfaktor ugyanis túlzás nélkül a nullához konvergál. Az pl. barátok közt is vércikinek mondható, mikor a néző azon gondolkodik a moziszékben ülve: hogyan nem esett le a direktornak, hogy egy-egy párbeszéd mennyivel hatásosabb lett volna a teljesen funkciótlan és jellegtelen aláfestő zene nélkül. Innentől fogva pedig egyetlen érzelmi reakció garantált részéről: a düh, hogy a jegy árát nem egy szatyor sóletkonzervre költötte.

ÁTTEKINTÉS
Látvány
80 %
Színészek
20 %
Sztori
40 %
MEGOSZTÁS
Előző cikkTest- és folyóközelben a Panasonic Lumix GH5-tel
Következő cikkMegdönthetetlennek hitt Twitter rekord lett a múlté
Csak a zene van... Ja meg a film... És a sör!