MEGOSZTÁS

A csillagászati költségvetésű, hiperlátványos, pörgős akciófilm manapság hasonló hiánycikk, mint az a citromos sör és az Activity egy igazán lesújtó házibuliban. Ebből kifolyólag az alkotók rá vannak kényszerítve, hogy valamiféle egyéni arculatot adjanak egy-egy hasonló produkciónak. (Hacsak nem zavarja őket, hogy a néző már a végefőcím után sem tudja felidézni az adott mozit.)

Bár a Kingsman: A titkos szolgálat sosem fog bekerülni az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz-kaliberű kiadványokba, azzal nem lehetett vádolni, hogy le lett volna egy sajátos, csak rá jellemző stílusa. Sőt, megkockáztatjuk, a szabóságnak álcázott szuperügynök-hálózat talán egy kisebb fajta kultuszt is teremtett az akció-vígjátékok rajongói között. Az viszont már 2014-ben is kérdéses volt, hogy egy hasonló, kvázi paródiafilmet lehetne-e folytatni úgy, hogy az megtartsa egyedi hangvételét és újdonságértékét.

Kingsman: A közhelyszolgálat

Töki immár tősgyökeres Kingsman-ügynökként rendezi át a londoni belvárost ellenlábasai közreműködésével. Másrészről pedig békésen él mopszával és svéd barátnőjével, és majd meggebed azért, hogy eltartott kisujjú, arisztokrata apósjelöltje befogadja őt.

Közben azonban egy Poppy nevezetű, roggyant elméjű milliárdosnő likvidálja csaknem a teljes Kingsman-hálózatot, elrabolja Elton Johnt, ráadásul a világra szabadít egy csúnya vírust is. A súlyosan közhelyes körülmények tehát adottak lennének újabb, jól sikerült James Bond-paródiához, csak hát Matthew Vaughn rendező képtelen volt elkerülni a folytatások folytatások tipikus hibáit.

Nehéz ezt fokozni

Ezek közül a legfőbb baklövés az új karakterekhez kötődik, akik erőtlennek hatnak Michael Caine vagy Samuel L. Jackson figurái után. A Julianne Moore által alakított főgonosz, Poppy pl. annyiban különbözik egy egybites pomponlánytól, hogy utóbbiak vele ellentétben a világbékét hirdetik nagy nyilvánosság előtt. De még maga, a nagy Harry Hart (igen, nem halt meg, de már maga a moziposzter is felért egy spoilerrel) is árnyéka 2014-es önmagának. A másik fájó pont az Aranykörrel kapcsolatban, hogy az utóérzések sorozata mellett kevesebb szív szorult bele, ezt pedig a rendező hiába próbálta a még látványosabb akciójelenetekkel kompenzálni.

A humorfaktor ugyanakkor nem zuhant le meredeken, még a kisebb tömeghisztériát kiváltó Glastonbury-jelenet is legfeljebb kellemesen taplónak mondható.

ÁTTEKINTÉS
Színészek
60 %
Látvány
80 %
Sztori
30 %
MEGOSZTÁS
Előző cikkAdatbarát appot tesztel a Twitter
Következő cikkMemória-tuningolt videokártya játékosoknak
Csak a zene van... Ja meg a film... És a sör!