MEGOSZTÁS

Joggal hihetnénk, hogy a gyurmafilmek (vagy a gyurmafilmszerű animációs filmek) 2018-ban már nem filmkritikusok, hanem régészek és kultúrtörténészek hatáskörébe tartoznak. És akkor jön a Wallace és Gromit szellemi atyja, Nick Park, hogy egy 90 perces mozival megsemmisítse hasonló tévképzeteinket. Ez lenne az Ősember.

Az Ősember (az alcímet azért sem írjuk le még egyszer) ugyanis amellett visszaadja a 80-as, 90-es évek hasonló műveinek báját, maximálisan megfelel a korszellemnek is. Ironikus, hogy mindezt egy pont kőkorszaki történettel éri el: a sztori főhőse Dug (magyar fordításban sajnos Öcsi), aki az őserdőben korabeli ölebével, Hognobbal (magyar fordításban sajnos Kutylac) mamutok elejtéséről ábrándozik. Eközben a törzsi vadászokkal szerencsésnek mondhatják magukat, ha olykor egy debil nyulat sikerül bunkóvégre kapniuk.

És boldogan éltek, amíg…

Ezt leszámítva azonban gondtalan életet élnek – egészen addig, amíg életükbe a szó szoros értelmében be nem tör a bronzkor. A fejlett(ebb) civilizáció képviselői ugyanis az ő völgyükben terveznek bronzbányát létrehozni. Dug közben bejut a bronzkoriak városába, ahol értesül tervükről, és azzal a lendülettel le is bukik.

A város cseppet nárcisztikus vezetője, Lord Nooth (magyar fordításban sajnos Kupor) azonban gálánsnak látszó ajánlatot tesz az ős-lakosok felé: amennyiben legyőzik csapatukat a futball nevezetű labdajátékban, abban az esetben hajlamosak lemondani a völgyben található bronzról. Csakhogy a bronzkoriak világklasszis játékosokat tudhatnak magukénak, míg Dugéknak fogalmuk nincs, mi az a futball – legalábbis ebben a hitben élnek.

Az Ősember talán legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre képes szórakoztatni az 5-6 év körüli és a 30-40 pluszos korosztályt. Előbbit frappánsan felépített, esetlen karaktereivel, utóbbit pedig az angol focit célba vevő burkolt szarkazmusával és olykor már-már Zucker fivéreket (Airplane!, Csupasz pisztoly) idéző poénjaival. Mert bizony az üzenetrögzítő madárkát és a visszajátszásokat közvetítő „monitort” nehéz bármi másnak titulálni, mint fenomenálisnak. A hasonlóknak köszönhetően pedig cinikus genya felnőttként sem uralkodik el rajtunk az a feszengő, kínos érzés, amit a családi/animációs filmek 99%-a képes kiváltani belőlünk. (Kiváltképp családi összejöveteleken, mikor a szobában tartózkodó kiskorúak arcába nem tömhetünk büntetlenül kloroformos rongyot, hogy majd aztán fénysebességgel kapcsoljuk el a tévét.)