MEGOSZTÁS

Az utóbbi években egyre gyakrabban kapjuk magunkat azon, hogy az Oscar-jelöléseket, illetve a győzteseket ugyanazon három kérdéssel kommentáljuk: „Eeeez? Most komolyan? Mire fel?” És nem volt ez másként a Lady Bird esetében sem. Ami feltétlenül jelenti azt, hogy rossz alkotással van dolgunk.

Egyes hollywoodi ízlésterroristák sokat tettek azért, hogy a tinifilm kifejezés hatására szemgolyónk és dobhártyánk egyszerre szoruljon ökölbe, és bemeneküljünk külön erre a célra felépített pánikszobánkba.

Girl power!

Greta Gerwing filmje azonban megköveteli, hogy az Amerikai pite és társai által generált pejoratív asszociációkat a kukába dobjuk, ugyanis olyannyira hitelesen, szerethetően és nulla debilfaktorral mutatja be egy lázadó kiscsaj nővé érésének folyamatát. Ennél többet azonban egy mikrohajszálnyival sem nyújt, és innentől fogva joggal értetlenkedünk azon, hogy a mozit öt kategóriában is Oscar-díjra jelölték. (Ebben talán némi szerepet játszik a polkorrektség szelleme is, aki emlékeztette a zsűrit, hogy legjobb rendező kategóriában az évtizedek során mindössze öt női jelölt versenyezhetett, úgyhogy legyenek szívesek összekapni magukat.)

A címszereplő egy tizenhét éves kisvárosi csajszi, Christine, aki mindent legfőbb álmának rendel alá: színésznő akar lenni, anyja viszont kétségbeesetten próbálja valami „normális” szakma felé terelni, mellyel „kiszámítható” jövő vár rá.

Karakterfejlődés katarzis nélkül

A határozott kiscsaj viszont eltökéltségét demonstrálandó, otthon is a Lady Bird művésznéven szólíttatja magát. A színi suli ugyanakkor pénzbe kerül, ám apja annak ellenére is hisz lányában, hogy frissen avanzsált munkanélkülivé, így vélhetőleg nem lesz problémamentes a tandíj kicsengetése. Közben figyelemmel kísérhetjük, hogy Lady Bird hogyan esik szerelembe, hogyan győzödik meg első kézből a „minden pasi seggfej” törvényszerűségről, hogyan tud meg egyre többet a barátság fogalmáról és hogyan válik végül újra Christine-né.

Mindez túl szimpla, netalántán izgalommentes lenne? Nos, ez a Lady Bird hátránya és előnye is egyben. Mert, hogy ízig-vérig hiteles, semmilyen szinten nem törekszik a szélsőségekre, csupán átélhetőségével, szolid humorával és cukiságával próbál hódítani. Ehhez pedig Saoirse Ronan és többi színésztársa is kiválóan arányérzékkel asszisztál. Másfelől viszont pont hétköznapisága okán marad el a katarzis, melynek híján a néző kénytelen megelégedni egy szívmelengető másfél órával.